Kettő, kettő, három
Nem! kérem ez valami más
Nézem nem értem
Elszaladt az idő
Mit akarok, kérdem
Térdem sajog, hátam fáj
Mondani akarok, de nem tudok
Szájzár!
Hova lett a számzár?
Volt valaha? Értelme nincs, de kell
A tudat nyugtat, enyém, nem másé.
Számzárral óvjuk régi életünk
Digitális korban elveszünk
100100101110110011001
Mégis létezünk!
Ermias
| Helyezés / pontszám | |||
| Író | Kötelező | Szabadon választott | ÖSszesített |
| Becseics Sándor | 2 / 36 | 5 / 30 | 4 / 66 |
| Sas Nándor | 6 / 23 | 1 / 37 | 5 / 60 |
| Borbély Imre | 4 / 30 | 6 / 26 | 6 / 56 |
| Párkányi Zsolt | 1 / 39 | 4 / 31 | 1 / 70 |
| Veress Márton | 3 / 35 | 2 / 34 | 2 / 69 |
| Mezei Ádám | 5 / 25 | 3 / 32 | 3 / 67 |
A Terror háza
A terrornak nincsen háza
Szabadon, szakadva öl
Mindent átfog letör és gyötör
Menekülnél, de nincs hova
reménytelenül, legbelül
iszonyodva félsz, futsz menekülsz.
Rettegve álmodsz, csatakosan ébredsz
Riaszt a múlt
Sötét árnyként vetül a bekövetkező jövő
Terrornak nincsen arca
az egész világon szétterül
Beborítva mindent, elfojt, megöl.
Milliárdan élünk, félünk, rettegünk...
Nem vagy egyedül.
Ermias
Egyszer volt, hol nem volt, élt Pálcikaországban – pontosabban Pálcika hercegségben – egy pálcikalegényke, Pálcika Pál. Pálcika Pál a herceg udvarában, a konyhán dolgozott. Zsémbes, kiállhatatlan fickó volt, ha balról fújt a szél, kedves, mosolygós, ha jobbról. Néha még az elkényeztetett hercegkisasszony is elcsodálkozott, hogy valaki még őt is felülmúlja a nyafogásban. De nem ez volt szegény Pál legnagyobb hibája. Sohasem ismerte el, ha tévedett, vagy megbántott valakit. Sokszor kinevette a bajba került embereket, és ha valaki segítséget kért tőle, csak legyintett: oldd meg magad. Ha viszont ő került bajba, elvárta, hogy azonnal segítsenek neki. Pálcika Pál egyedül élt, nem volt senkije. - Hogyis ne!- mondogatta sokszor, akkor mindent meg kellene osztanom vele, nem tehetném, amit csak szeretnék, folyton a nyakamon lógna. De titokban, néha bizony nagyon egyedül érezte magát.
Pálcika Pál az idén nagyon vágyott egy új párnára. Úgy képzelte, hogy a Mikulás hoz majd neki egy piros virágos puha párnát. Mikulás szeretettel mosolygott magában, amikor ezt megtudta.
- Párnát, még úgysem kért senki tőlem, hát Pálcika Pál megkapja, amilyet szeretne.
El is érkezett a várva-várt reggel, amikor minden gyerek meglepetést talál a csizmájában. Pálcika Pál is megtalálta a piros virágos párnát. De jajj, ma balról fúj a szél! És Pálcika Pál már kezdte is a morgást:
- Kár, hogy piros.., nem is szeretem a piros színt. A virág pedig kornyadt rajta.. nem is virágot kellett volna rátenni, hanem egy szép sárga körtét. Pálcika Péter ruháján egy csodaszép körte van.. nekem is olyan kell!
Mikulás meghallotta, hogy Pálcika Pál nem örül az ajándéknak, és nagyon elszomorodott. A szél, ami éppen kint fújdogált, Pálcika Pálig vitte Mikulás szomorúságát.
-Mit tegyek, hogy megjavuljon? Hogyan lehetne kigyógyítani a zsémbelésből? -gondolkodott Mikulás.
Aztán támadt egy ötlete. Próbára teszi Pálcika Pált. Lássuk mit tesz, ha vele morognak, az ö ajándékának nem örülnek, ha ő kerül bajba. Elküldte hát a három legcsintalanabb manócskáját, hogy tréfálják meg egy kicsit Pálcika Pált, hogy jövőre, ha balról fúj a szél, akkor is kedves Pálcika Pálnak vigye az ajándékot.
Az első manócska akkor toppant be Pálcika Pálhoz, amikor a hercegnő születésnapjára készültek. Pálcika Pál feladata a leves és a sült elkészítése volt. Sürgött-forgott a sok szakács és cukrász, alig fértek el a konyhában. Pálcika Pál kezében egy óriás kosár tojással egyensúlyozott, amikor a manócska megkezdte munkáját.
- Lássuk mi lesz akkor, ha megcsiklandozom az orrát és tüsszent egyet. Elejti-e a tojást, vagy sem?- gondolta a manó.
Bizony, akkorát tüsszentett Pálcika Pál, hogy a tojásos kosár felszállt a plafonig, ott fordult egyet és a sok tojás, mint a zápor, hullott lefelé. Szerencsére ott volt egy serpenyő, és a tojás egy része abba esett. A főszakács már nyitotta a száját, hogy leszidja Pálcika Pált, a manócska (és Mikulás, aki egy távcsővel figyelte az eseményeket) már várta, hogy Pál elkezdi, hogy így, meg úgy, és nem tehet róla, a bors, meg a sok illatos fűszer... de ekkor Pálcika Pál furcsa bizsergést érzett. Nem tudta mi ez, de tudta, hogy valamiért most neki rossz. Szidják, hogy ügyetlen, ez neki fáj, és legszívesebben azt mondaná, hogy valami vagy valaki megcsiklandozta az orrát, de nem meri ezt mondani, mert mi lesz, ha kinevetik. Pálcika Pál életében először bocsánatot kért az ügyetlenségért, és a serpenyőben landolt tojásokból rántottát készített reggelire a többieknek.
Mikulás mosolygott egy vékonyat a bajsza alatt.
A második manó egy hideg téli napon kopogott be Pálcika Pálhoz. A manócska rongyos ruhát viselt, arca, keze piszkos volt.
- Engedj be kérlek – kérlelte Pálcika Pált, amikor az ajtót nyitott. Nagyon fázom, és éhes is vagyok.
Pálcika Pál nem szerette a koldusokat. Nem szerette, hogy kéregetnek, lustának tartotta őket. Nem szerette a szagukat sem, akármilyen tiszta is volt a koldus, Pálcika Pál akkor is büdösnek érezte.
A manócska csak állt az ajtóban, és egyre csak kérlelte Pált, hogy könyörüljön meg rajta. Pálcika Pál már éppen zsémbesen becsapta volna az ajtót, amikor a szél (amely bal felől fújt) alma és dió illatot hozott. Meg még valamit a finom illattal.. Mikulás szomorúságából egy jókora adagot. És Pálcika Pál megint érezte azt a furcsa fájdalmat, amit múltkor a konyhában, csak most már erősebben.
-Gyere be! - mondta végül. Most készült el a vaniliapuding, jól fog esni. Csak előbb jó alaposan mosakodj meg!
Mikulás szeme csillogni kezdett az örömtől.
Egy szép tavaszi napon a hercegkisasszony elhatározta, hogy tavaszi levest szeretne enni. Nem mondta milyen legyen, csak annyit, hogy olyan legyen, mint a kikelet. Pálcika Pál összeszedte a legszebb zöldségeket és egy csodás illatú levest készített. A konyhaasztalon meglátta a sáfrányt, abból tett bele egy kicsit még, hogy szép sárga legyen. A hercegnőnek azonban nem tetszett. Bele sem kóstolt, úgy küldte vissza.”Nekem nem kell sárga leves! A sárga a nyár színe, és én tavaszi levest akarok!!”
De csúnya szó ez az „akarok” gondolta magában Pálcika Pál, miközben visszafelé ballagott a konyhára.
A konyhában aztán azon gondolkodott, hogyan legyen a nyári színű levesből tavaszi. Ahogy így töprengett, az orra előtt termett egy kis edényke, amiben csodaszép élénkzöld spenót volt. Fogott egy kis spenótot, azzal zöldre színezte a levest. De a zöld leves még jobban felbosszantotta a hercegkisasszonyt. Még a papucsát is Pálcika Pál után dobta mérgében. „Ki látott már zöld levest! A zöld szín nem méltó hercegekhez – egyen zöld levest a vár népe, de nem a hercegkisasszony! Micsoda sértés!”
- De kényes ez a hercegnő - gondolta Pálcika Pál. Odakint elkezdett fújni a szél.
A konyhában a kukták kuncogni kezdtek, hogy Pálcika Pál egy egyszerű tavaszi levest sem tud elkészíteni. Pálcika Pálnak nagyon rosszul esett, hogy rajta nevet az egész konyha. Mérges lett, felkapott egy sodrófát és elkezdte kergetni a kuktákat. Mikulás csintalan kismanója eközben az asztalon sertepertélt, éppen a céklalét cibálta a levesesfazék közelébe. A nagy kergetőzésben észre sem vették a magától mozgó edényt. Pálcika Pál olyan mérges volt már, hogy a sodrófát elhajította a viháncoló kukták felé. Csakhogy célozni nem tudott. A kukták helyett a céklalés lábost találta el. A céklalé pedig belefolyt a levesbe. A leves rózsaszín lett. A nagy lármára összeszaladt a vár népe, köztük a kisasszonyka is. Amikor meglátta a levest, nem győzte csodálni: ilyen szép színt még sosem látott. Nekiláttak, jóízűen megették a tavaszi levest, Pálcika Pál pedig a kuktáknak - kárpótlásul a kiabálásért és a majdnem verésért – a sodrófa segítségével finom süteményt készített. Mikulás elégedetten bólintott: remélem, Pálcika Pál már nem zsémbel, amíg újra el nem jövök!
Telt-múlt az idő, elmúlt a nyár, az őszből is már jócskán eltelt. A hercegi család egy szép napon útnak indult, hogy a tél beállta előtt látogatást tegyen a szomszédos királyságban. A várban a katonák levették páncéljajikat, a fegyvereket a raktárba tették. A vár népe csendesen készült a télre.
A másik szomszéd király nem sokkal ezután megtudta, hogy a hercegék elutaztak, a katonák pihennek. Elhatározta hát, hogy lerohanja Pálcikavárat. El is indult a hadsereg. Amikor a várban észrevették az ellenséget, mindenki fejvesztett menekülésbe kezdett. A katonák össze-vissza rohangáltak, a parancsnok ijedtében sírva fakadt. A raktár beázott, a fegyvereket és páncélokat megette a rozsda. A katonák és a várban lévők nagy része kereket oldott, csak Pálcika Pál és néhány kukta maradt a várban.
Mit tegyünk, hogyan védjük meg a várat? - tanakodtak.
Mi félünk, nem tudunk fegyverekkel bánni, csak a fakanállal és a habverővel! -mondták a kukták.
Akkor a saját fegyvereinkkel fogunk győzni!- csillant fel Pálcika Pál szeme.
A kuktákat megkérte (pedig balról fújt a szél!), hogy a kertben szedjenek kutyabenge kérget, jó sokat. Addig ő elkészíti a krumpligombócokat. A kukták nem értették, mit kezdenek a kutyabengével, meg a krumpligombóccal, de szedték szorgalmasan a füvet. A kutyabenge kéregből Pálcika Pál tölteléket készített, amit aztán a gombócokba töltött. Amikor már több száz gombóc megfőtt, elkezdték az ellenség közé hajigálni. Eleinte a katonák kitértek a lövedékek elől, de egy idő múlva rájöttek, hogy nagyon jó íze van, és mivel éhesek voltak, várták az újabb és újabb adagot. A gombócban lévő töltelék hamarosan dolgozni kezdett. Volt ám futás, ki merre látott! Árokba, bokorba, vagy haza, a vár egy-egy rejtett zugába! Az ellenség megfutamodott, Pálcikavár lakói visszatértek és épségben várták haza a hercegi családot. A herceg csodaszép kitüntetést adott át Pálcika Pálnak hőstettéért. Aztán a nagy ünneplés után minden visszaállt a régi rend szerint. Pálcika Pál a konyhán főzött, otthon pedig csak ücsörgött és unatkozott egyedül.
Mikulás mindent látott csoda távcsövén keresztül.
-Tudom már, mit viszek neki idén! Pálcika Pál kiállta a próbát, fújhat akármerről a szél, már nem zsémbes, nem morgós. Segít a bajban, és ha megbánt valakit, bocsánatot kér.
December 6-án reggel Pálcika Pál furcsa zajt hallott az utca felől. Valami csilingelt, és egy szánt látott elsuhanni az ablak előtt.
- Nahát -gondolta, el is felejtettem, hogy ma jön a Mikulás. Nem is kértem semmit. De ha jobban belegondolok, nem is érdemlek meg semmit.
Ekkor azonban az ajtó előtt egy kis vakkantást hallott. Aztán még egyet. Kisietett, és az ajtóban egy piros takarós kis kosárban egy kutyus nézett rá vidáman.
A kosárban egy levélke is volt:
Akár jobbról, akár balról fúj a szél,
Pálcika Pál ne zsémbelj, vígan élj!
Ő lesz most a barátod, szép lesz a világ, meglátod!
Szeretettel: Mikulás
Békésen szunnyad,
a nyugalom árad belőle.
Napfénytől védve,
a sötétben.
Az óra ráparancsol
és felébreszti megint.
Bár ne tenné,
mert mérges lesz megint.
Fortyogva dühöng,
újra elemében van.
Ha lángolhatna,
már rég vulkán volna.
Koncentrál és ha lenne,
dagadna minden bicepsze.
Felold minden jót, amit csak talál,
de azért néha valaki ellenáll.
Ellenállásnak semmi értelme,
már a kezdetkor eldőlt minden.
Pár pillanat
és átformál mindent.
Dolga végeztével,
újra takarodót fúj.
Kicsit csillapodik,
hogy másnap újra támadhasson.
Egy új nap virrad,
talán már holnap,
mikor már nem lesz durcás
a drága exem.
SaGa
Színes élet szálak úsznak az időben,
ha melléd érnek tüzesebben égnek.
A két szál színe eggyé váll
és párhuzamba áll.
Egy ideig egymás mellett úsznak,
majd más színnel tova suhannak.
Szétválnak és mással párba állnak,
egymással kacérkodva szállnak.
A fizika itt csődöt mond,
a párhuzamos széttartó,
hisz a nők csalfák
és a végtelen csupán illúzió.
Az idő elszáll gyorsan,
az élet túl rövid.
Ha szerencséd van,
a szálad nem lesz tövis.
Talán új száll mellé állsz,
vagy új szállaknak adsz életet,
de egyet ne feledj,
a végén Antroposz ollója elveszi életed.
SaGa
Engedjetek,
nem csináltam én semmit.
Csak egy kicsit vihánckodtam,
és pórul jártam megint.
Engedjetek,
nem csináltam én semmit.
De hát ti is tudjátok, a csapat az első,
rúgjunk be és verjünk szét mindent.
Engedjetek,
nem csináltam én semmit.
Amit tettem csak betegen tettem
és azt hittem ezt nekem lehet.
Engedjetek,
nem csináltam én semmit.
Ha már ez is számít,
zárjatok be megint.
Egyszer a hullámokon lovagoltam,
szabad és bátor voltam.
Emberek vezettek és tartottak karban,
de megöregedtem és itt hagytak a parton.
Vasmacskám a homok rabja
és a magány az egyetlen társam.
Az orrom a tenger illatát érzi
és valami ki akar belőlem törni.
Újra szabad akarok lenni!
SaGa
Keresem azt, ami megnyugtat,
a felgyorsult világból kiiktat.
Valami, ami értelmet ad a létnek,
ami csak egy kicsit is értelmes.
Betérek hát a nyugalom házába,
hogy egy kis boldogságot találjak.
De csak pompát és megtorlást látok,
a lelkem üdvéért kell megalázkodnom?
A képzeletemben a hit a béke útja,
ami pajzsot ad a forgalomban.
Megmondja mi a jó, és hogy kell élni,
egy tapasztalat nélküli világképet.
Talán ez az én utam?
Ennyire egyszerű lenne?
Jobb a kitaposott út,
mint megfejteni ki is vagyok?
Elmerengek a pompás freskók közt,
honnan ez a mérhetetlen kincs?
Az emberek hálája élteti
és tartja fenn mindezt?
Ha ekkora a hála az iránytűért,
talán a keresésem itt véget ér.
A csend magányába burkolózva,
lopva figyelem a mormolókat.
Miatyánkok és egyszerű imák szólnak,
a berögzött szavak újra és újra felhangzanak.
Összekulcsolt kezek, kérések és fohászok,
és egy szikra után, én is megvilágosodok.
A pompa, amit látok nem hála,
csak a kérések vámja.
Az emberi értelem újabb zsákutcája,
ez a boldogság júdás ára.
Felkelek a padról és kilépek az ajtón,
a csendes utcán kéreget egy koldus.
Adok neki aprót és mosolyogva köszöni,
boldog, hogy ehet egy kicsit.
Elmélázok rajta, nézem, ahogy felvidul a szíve.
A boldogság, tényleg csak ennyi?
Hátam mögül hallom a benti fohászt megint,
egy kicsit fáj, hogy az adományom felszállt megint.
Battyogok haza, a nap már lement,
a keresésem megint kudarccal ért véget.
Lefekszek és eltűnődök mit is keresek,
hogy talán egyszer megtalálom azt.
SaGa
Tüzesen süt le a nyári nap sugára,
hősünk ballag a Thököly úton magába.
1983-at írunk, mindenki temette,
őt ez természetesen nem érdekelte.
Orosz, fizika, Maruszja, Ólomcici együtt,
perverz gondolatokkal fejében andalgott.
Zdrasztvujtye, olvadáspont és pont!
A lehetetlen teljesítve.
Szeptemberben ámulva a bamba tömeg
összesúgott a háta megett,
ez NEM lehet.
Hogy csinálta, mi a titka?
Rajta kívül senki sem tudta.
30 kőkemény esztendő és a hősünk újra jő,
ha veszít megnyílik a föld alatta,
őt ez sem zavarja.
Nekilát a feladatnak, méreget, válogat
egyet kivégez kegyetlen, majd a Nyugalom Tengerébe fullad.
Jó lesz vigyázni, hátrébb az agarakkal
baj lehet!
Kandírozott-nem jó- Kandinszkij a helyes felelet.
Már minkét passza odaveszett!
Orosz-fizika, hibázni már itt sem lehet.
Elbaszta, vége!
Innen felállni-DÖBBENET!
Rémült lány, osztrák síugró, 20 másodperc
és vége, hősünket elnyeli a föld örökre.
A lány néma a játékos talpon marad.
30 év után győzött megint!
Dreherrel ünnepel, a Déliben vonatra száll
lazán, nagyon vagány.
Mi csak ámulunk némán
a JÁTÉKOS újra itt járt- közöttünk…
Köszönjük!
Ermias
