Keresem azt, ami megnyugtat,
a felgyorsult világból kiiktat.
Valami, ami értelmet ad a létnek,
ami csak egy kicsit is értelmes.

Betérek hát a nyugalom házába,
hogy egy kis boldogságot találjak.
De csak pompát és megtorlást látok,
a lelkem üdvéért kell megalázkodnom?

A képzeletemben a hit a béke útja,
ami pajzsot ad a forgalomban.
Megmondja mi a jó, és hogy kell élni,
egy tapasztalat nélküli világképet.

Talán ez az én utam?
Ennyire egyszerű lenne?
Jobb a kitaposott út,
mint megfejteni ki is vagyok?

Elmerengek a pompás freskók közt,
honnan ez a mérhetetlen kincs?
Az emberek hálája élteti
és tartja fenn mindezt?

Ha ekkora a hála az iránytűért,
talán a keresésem itt véget ér.
A csend magányába burkolózva,
lopva figyelem a mormolókat.

Miatyánkok és egyszerű imák szólnak,
a berögzött szavak újra és újra felhangzanak.
Összekulcsolt kezek, kérések és fohászok,
és egy szikra után, én is megvilágosodok.

A pompa, amit látok nem hála,
csak a kérések vámja.
Az emberi értelem újabb zsákutcája,
ez a boldogság júdás ára.

Felkelek a padról és kilépek az ajtón,
a csendes utcán kéreget egy koldus.
Adok neki aprót és mosolyogva köszöni,
boldog, hogy ehet egy kicsit.

Elmélázok rajta, nézem, ahogy felvidul a szíve.
A boldogság, tényleg csak ennyi?
Hátam mögül hallom a benti fohászt megint,
egy kicsit fáj, hogy az adományom felszállt megint.

Battyogok haza, a nap már lement,
a keresésem megint kudarccal ért véget.
Lefekszek és eltűnődök mit is keresek,
hogy talán egyszer megtalálom azt.

SaGa